"Én bízok magában!"
- Hányszor halottam már életem során, hogy a pénz nem boldogít, csak a szeretet. Most szeretnek engem, én is szeretem őket, de nem vagyok boldog. Mert minden reggel el kell gondolkodnom azon, hogy honnan szerezek pénzt, hogy eltudjak menni venni egy kenyeret. Egy rohadt cigire se pénzem, érted Jack?! -néztem az előttem üllő szemüveges pszichológusra.
- Kérem William, maradjunk a Mr.Carvelnél! -törölte meg a szemüvegét.
- Ha már itt kell ülnöm egy ilyen pszichopatkánnyal, akinek jó pofiznom kéne ezerrel, hogy ne basszon be a rohadt rácsok közé akkor...
- William -mondta halkan a nevem, felfigyeltem rá- Én nem azért vagyok itt, hogy ismét börtönbe kerüljön, vagy éppen megmentsem a börtöntől, én azért vagyok itt, hogy megismerjem a maga történetét, és segítsek.
- A történetemet akarod? Ott van az a rohadt életrajz, olvasd el! Rá van írva piros betűkkel "Többszörösön visszaeső bűnöző", ott van neked a történetem! -kiabáltam.
A pszichológus oldalra húzta a száját, egy rövid percig mintha el is gondolkodott volna valamit, majd felállt.
- Látom mi van írva erre a papírra, olvasni tudok. Viszont én azt nem látom, hogy mit érez. Vagy talán magát tényleng nem érdekli, hogy a hét éves kislánya apa nélkül fog felnőni? Szerintem maga ennyire azért még sem kőszívű.
- Igen! Bánt, hogy Samanthával mi lesz, de...-elállt a szavam.
Jack már ötvenéves körül lehetett, és elég nyurga volt, szemüvege idétlenül elállt, néha le is esett róla, az öltönye is nagy volt rá, viszont még senki se fagyasztotta belém ennyire a szót. Már volt dolgom nagy darab gettós ürgékkel is, de ők miattam nem tudtak beszélni. Ez az ember, ez viszont hatással van rám.
- Kérem William, mondja el ki maga!
- Én William McFarney vagyok, a Manhattani gettóban születtem, és még most is ott élek. Mondani sem kell, szörnyű körülmények között. Anya takarítani járt egy elég gazdag család házába, az apám ő elhagyta anyát, mikor megtudta, hogy terhes. Neki túl nagy felelősség lett volna egy család. Két testvérem van, az egyik 16 évesen meghalt, a szemem láttára lelőtték.
- A katonaság sajnos ilyen...
- Katonaság? Ugyan! Tudja milyen egy gettóban? Én ilyenkor 18 éves voltam a "barátaim" belekeveredtek valamibe, és rám akarták kenni. Én ezt nem hagytam...Mikor rám próbáltak lőni, elém ugrott, és őt találta el a golyó. Én nem akartam, hogy bárkinek baja essen...
- De tudhatta volna, hogy ez lesz ha rendesen ismerte a barátait.
- Azt hiszi az volt a kiskori álmunk, hogy bűnözők leszünk?! Nem, mi kiskorunkban ezeket nem fogtuk fel. Persze tudtuk, hogy erőszakosabbak a körülöttünk lévő emberek, mint a többiek, de nem gondoltuk, hogy rosszak. Volt olyan időszak, hogy tagadni akartam, hogy gettós vagyok, de ha próbáltam akkor mindenki rájött, hogy nem igaz. Később bele törődtem, és mindenkit úgy szerettem, mint a családom, hisz mindannyiunkra ugyanaz a sors jutott. Voltak olyan családok akik mindig bajba keveredtek, a miénk nem ilyen volt. Anya mindig is távolt akart tartani minket, egy ideig távol is maradtunk.
- És ha ennyire sajnálta testvérét, ennyire bűntudata volt, akkor miért vált olyanná, mint akik megölték?
- Bosszú. Lapozzon csak bele az életrajzba!
- Már végig olvastam.
- És mi volt az első amiért lecsuktak? -mutattam az életrajzra.
- Gyilkossági kísérlet. -sóhajtott.
- Megakartam ölni őket, de mielőtt megtettek volna megérkezett a banda...nyolcan-egy ellen nem szép arány...Felhívták a rendőrséget, és mikor mondtam, hogy mi történt az öcsémmel a saját anyám is azt mondta hazudok.
- Mi? De hát a holtest? -húzta fel szemöldökét.
- A holtestet nem nézték meg, a saját anyám is azt mondta nincs igazam, és, hogy bent van. Haragudtam rá, később megértettem miért tette, félt...
- Másodszorra azért volt börtönben, mert drogot árusított.
- Mikor kiengedtek visszamentem...Kellett a pénz.
Jack levette szemüvegét, és az asztalra rakta, felállt, és úgy beszélt hozzám.
- Mit gondol magáról, William?
- Semmit. -húztam meg a vállam.
- Mondja el, mit gondol magáról!
- Azt, hogy egy rohadt bűnöző vagyok! -mondtam ki hangosabban.
- Ön nem bűnöző, hanem egy áldozat. Hány esélye volt eddig William?
- Nem tudom...Kettő?
- Igen, kettő. És hány esélyt érdemel az ember?
- Kettőt?
- Kettőt, viszont én még nem adtam magának esélyt. Nálam még van esélye, nem javíthatatlan, én bízok magában, hogy meg tud változni. Ezért...-leült, ismét felvette szemüvegét, és írni kezdett.
- Ezért? -néztem kíváncsian. Odajött hozzám, és átadott egy cetlit, csak akkor láttam meg, hogy ez egy csekk.
- Biztosan? -néztem fel rá, ő csak bólintott.
- Menjen, költözzön el feleségével és lányával egy jobb helyre, keressen munkát, legyen nagyapa, dédnagyapa, és ha eljön az idő haljon meg becsületesen.
- Köszönöm. -felálltam, és könnyes szemekkel néztem rá- Nagyon köszönöm.
Kisétáltam az ajtón, és felnéztem az égre, majd tovább sétáltam. Innentől megváltozik minden...
rainbow_glittercat
