Nem tudod milyen az...

Elég prológus féleségre sikeredett, és ha érdekelne valakit a folytatás folytatnám, csak írja meg. Ha igen, egyet ígérhetek! Nem lenne sablonos!:)

Amikor bekerültem ide azt gondoltam pár nap és kiengednek, ebből a pár napból hetek, hónapok, évek lettek...Minden nap ugyanazokat a fehér, élettelen, unott falakat kell néznem, és elképzelem mi lehet odakinn. Emlékszem az utolsó napomra. Milyen boldog voltam, sosem gondoltam volna, hogy az a nap egyszer ennyire fontos lesz számomra. Visszaemlékezzek az érintésekre, érzésekre és azt veszem észre, hogy nem tudom abba hagyni a sírást. Azok az élénk zöld falevelek a fákon, amikor ott jöttél mellettem,nevettél rám és boldog voltam...Lesz még valaha ilyen?

Nem tudod milyen az amikor a kórházban kell felnőnöd!
Nem tudod milyen az amikor emiatt mindenkit akit szerettél egy hónapba csak egyszer láthatsz és olyan is előfordul, hogy még akkor sem, mert nem akarnak így látni...
A gépek tartanak életben.
Tudom, hogy amikor anya bejön hozzám, előtte kint sír a folyosón és azt is tudom, hogy apa nem kint dolgozik Amerikába, hanem nem képes így látni. Utálok itt lenni, utálok mindent ami ehhez az átkozott kórházhoz köthető!

rainbow_glittercat